Az öreg csikós leszállt a lováról, és a többi közé csapta. Aztán megpödörintve őszbe kunkorodó bajszát, rámordult egy kicsiny, alig öt esztendős, gatyás parasztgyerekre, aki nagy bőgve menekült a közeli akácfa mögé.
- Aztán melyik lótúl félsz Gyurka?
- Jaj, ides apám, nem félek én egyiktű sem! - felelt Gyurka még jobban bömbölve.
- Nem a! - dörmögte az öreg és meglóbálva karikás ostorát, nagyot csördített véle. Ott suhintott el a gyerek füle mellett.
A ménes összerezzent. A Gyurka is érezte, hogy veszély fenyegeti, jobbnak látta hát bevallani a gyávaságát. Ismerte az apját.
- Nem félek én egyiktű sem - jajgatott még kegyetlenebbül a Gyurika, - hanem az a deres mindig olyan haragosan níz rám!
Az öreg kissé elkomorodott.
- Hm. Ezt még nem ülte meg emberfia!... De az én fiam!... Azzal gyors elhatározással kapta a pányvát és biztos kézzel a deres nyakába vágta.
- Ne!... Ne! - csitítgatta a tüzes csikót, mikor magafelé vonszolta.
Tágra nyitott szemekkel nézett a Gyurka. Ha most úgy istenigazából végig tudna sújtani ezen a csikón. Felhagyott a sírással. Csak szepegett.
De az öreg kérlelhetetlen maradt a szándékával. Semmi sem tarthatta attól vissza. Ne legyen az ő fia gyáva fickó, mint a méltóságos úrfi! Ember legyen a talpán, vagy pusztuljon inkább!
Nem is sokat tétovázott. Erősen megmarkolta kis fiát, a táncoló paripa hátára vetette. Csak úgy a szőrire.
Apró kezeivel görcsösen kapaszkodott a Gyurka a ló sörényibe. Arra még gondolni sem mert, hogy idejében leugorjék.
Az öreg pedig kibontotta a pányvát, aztán az ostorral vagy kettőt-hármat végigsuhintott a makrancos állat farán. Kifröccsent a ló vére. Piros, tüzes vére! Most még inkább ágaskodott, rúgott, kapált, nagy fehér fogait csattogtatta, zihált, prüszkölt, horkolt, tajtékzott. Olyan volt, mint valami mesebeli szörnyeteg. Csak úgy porzott minden körülötte!
Még néhányat forgott egy helyben, aztán nekivágott a délibábos Hortobágynak. A gyerek a ló nyakába borult, úgy tartotta magát. Csak ámult-bámult a pusztaság népe. Ilyet még a számadó sem látott.
A telivér paripa tova száguldott. Ijedten nyerítettek utána a többiek. A megvadult állat pedig vitte, vitte kis lovasát. Aztán eltűnt a láthatáron. Ekkor dél volt.
- Aujnye! Aujnye! - dörmögte a vén csikós, mikor estefelé hirtelen vihar közeledett.
Az üvöltő szél felsöpörte a széles pusztát. Aztán hullott a zápor. Nagy volt a sürgés-forgás, mert hisz' a sok jószágot össze kellett terelni. Ha ilyenkor egy is kiszabadul, jaj akkor az ármádiának!
Talpon volt egész Hortobágy. Csak az öreg csikós nem moccant. Végre lóra kapott.
- Na - mondta, - most mán menek! Hallom a deres nyerítését!
Csakugyan közeledett a deres. A vihar kergette vissza, valahonnan a kilencedik határból. A Gyurka már nem csimpaszkodott a nyakába. Csak lehajtotta fejét, mert a szél az arcába verte az esőt.
Az öreg csikós villámgyorsan a ló nyakába csapta a pányvát és a Gyurka leszállt.
Mikor a zivatar elvonult, a Gyurka egy halom friss szénát tett a deres elé. Aztán megitatta.
- Halácsy Endre
