Dr. Mikecz Béla lovas esetei

Dr. Mikecz Béla (1889-1975) katonai főtörzsállatorvosként írta a LÓISMERET-VEZÉRFONAL című könyvet. A szerző a lovak és a lovaglás nagy barátja és kiváló ismerője volt. Az 1936-ban megjelent kötet nagy siker lett: rövid idő alatt négyszer is kiadták. Aztán hatvan esztendő után, reprint kiadásban ismét napvilágot látott a népszerű szakkönyv. Nem véletlenül, hiszen a csendőrségi és katonai szolgálati lovak használóinak és gondozóinak szánt tartalmas zsebkönyv a mai lovasgazdák, lovasok és lókedvelők számára is rendkívül hasznosan forgatható irodalom.

A könyv szerzője orvosolta a katonai és szolgálati lovakat, a Ludovikán tanította a lóismeretet, szenvedélyes lovas volt, ugyanakkor elismert lószakértőként aktívan közreműködött a külföldi lóvásárlások során is. Egyik alkalommal például egy huszár alezredessel Íroszágba utazott, hogy telivéreket vásároljanak a magyar lótenyésztés számára. Javában tartott a mustra, sorra vezették a szemlére a lovakat, a két civil ruhába öltözött magyar katonai szakértő előtt. Aztán az egyik lónál dr. Mikecz levette a kalapját, majd visszatette azt a fejére. Csodálkozva kérdezte a házigazda:
- Miért emelte meg a kalapját?
- Nálunk, Magyarországon az ismerősnek illik köszönni - válaszolt sokat sejtető mosollyal Mikecz doktor. Ezek után persze nem kísérelték meg kétszer elővezetni ugyanazt a lovat.
Jelen volt a szemlén egy amerikai lótenyésztő is, s annyira tetszett neki az eset, hogy elmesélte odahaza. Egészen a kanadai Torontóig eljutott a történet a tréfás kedvű magyar lószakértőről. A gazdag amerikai farmer figyelmét azonban nemcsak humorával keltette fel Mikecz úr. Szakértelmét is nagyra becsülte és jó állást kínált számára tengeren túli birtokán. Megtisztelő ajánlat volt, de dr. Mikecz Béla nem vállalhatta, már csak azért sem, mert felesége éppen második gyermekét várta. Egyébként külföldi ajánlatokat később is kapott, még Egyiptomba is hívták dolgozni.

Mikecz doktor kiemelkedő lóismeretét a kor híres versenyzője, Schaurek Ottmár is nagyra értékelte. Schaurek a két világháború közötti időszak meghatározó alakjaként, bátor, néha vakmerő ugratómutatványok mestereként vonult be a történelembe. A kiváló lovas tisztában volt dr. Mikecz Béla szakértelmével, s azt is tudta, hogy barátja folyamatosan vásárolja a lovakat a katonaság számára. Megkérte hát, hogy gondoljon rá, ha lát egy jó ugrólovat. Nem sokkal ezután Mikecz úr gépkocsival ment az úton, amikor azt látta, hogy egy szekérből egyszer csak kiszabadul egy ló, őrült vágtába kezd, majd elegánsan átugrik egy lovaskocsit. Odament a szekérhez és megkérdezte a gazdát:
- Mondja, eladó ez a ló?
- Mit akar maga ezzel a lóval!? Látja, most is mit művel! - csodálkozott a ló gazdája.
Megegyeztek és a ló a honvédség állományába került. Aztán szólt Ottmárnak, hogy megvan a keresett ló. Be is váltotta a hozzá fűzött reményeket, Schaurek sorozatban nyerte vele a versenyeket…

A háború vége felé a lóállományt igyekeztek néhány helyre összegyűjteni. A pusztaszeri legelőket is számtalan ló népesítette be. Dr. Mikecz Béla ezredesi rangban felügyelte a ménest. Egyszer egy csikó eltűnt a pusztában. Jelentették a minisztériumba az esetet, mire hamarosan megérkezett a válasz:
„Tudomásul vesszük, hogy nevezett csikó eltűnt, s egyúttal felszólítjuk, hogy a csikó bőrét haladéktalanul szolgáltassa be!”
Mivel teljesen komolynak tűnt a felszólítás, Mikecz ezredes a következőket írta vissza:
„Jelentem, hogy a csikó, amikor eltűnt, a bőrét is magával vitte, így sajnos azt nem tudom beszolgáltatni.”

Mindezeket a lóismeret jeles szakértője, a katonai állatorvos első szülött gyermeke mesélte el nekünk. Mikecz Ilona nyolcvannyolc éves korában idézte fel édesapjához fűződő emlékeit és saját lovas élményeit. A franciául, németül és angolul egyaránt jól beszélő hölgy ugyanis szenvedélyes lovas volt, bár az élet – pontosabban a háború utáni politikai helyzet – elsodorta a lovaktól. Eleven lovas emlékei azonban kellemes történetekkel gazdagítják az utókort, s felidézik édesapja, a könyvszerző dr. Mikecz Béla alakját.

- Édesapám munkájában és hétköznapjaiban központi szerepet játszottak a lovak, így aztán természetesen otthon is állandó beszédtéma volt a ló. Érdeklődéssel hallgattam apuka munkahelyi történeteit a lovak gyógykezeléséről, műtétekről, lóvásárlásokról és egyebekről. Öcsém öt évvel fiatalabb nálam és nem különösebben ragaszkodott az állatokhoz, mindig is inkább a zene és a képzőművészet érdekelte. Engem viszont kicsi koromtól elvarázsoltak a lovak. Apuka a szabályokat szigorúan betartotta: kincstári lóra nekem sem volt szabad felülnöm. Lovagolni az állatkerti lovasiskolában tanultam. A Köröndön laktunk, így aztán gyalog néhány perc alatt odaértem…

- Eleinte már otthon felvettem a lovaglóruhát és úgy mentem az állatkertbe. Egyszer azonban jött szembe egy hajléktalan férfi, végigmért és azt mondta: „A kisasszony megy lovagolni, én meg nem tudok a gyerekemnek enni adni”. Odaadtam a nálam levő összes pénzt és visszafordultam. Hazamentem és átöltöztem. Tizenkét évesen annyira megviselt az eset, hogy attól kezdve soha nem mentem lovaglóruhába az utcán, hanem magammal vittem és ott öltöztem át. Az oktatás természetesen nagyon szakszerű volt. Jól képzett lovasedzők foglalkoztak a gyerekekkel. Amikor nem ért rá az oktatónk, akkor helyettesítette valaki. Előfordult, hogy egy nyugalmazott tábornok tartotta az oktatást, katonásan dirigált, magyarázta a helyes lábtartást és egyebeket…

- Nagy élmény volt számomra, hogy láthattam Horthy Miklós kormányzó híres lovát. Az Asiate nevű fehér ló az állatkerti lovasiskola istállójában töltötte nyugdíjas éveit. Nem lovagolta senki, de rendszeresen megmozgatták a lovászok. Elmondhatom, hogy a tenyeremből etettem Horthy Miklós nevezetes fehér lovát. Időnként meglátogatta a lovat a kormányzó, a felségével együtt jöttek, gyakran találkoztam velük. Más híresség is megfordult a lovardába, velem együtt járt például a Gundel Panni. Ő négy évvel idősebb volt nálam, akkor volt tizenhat esztendős…

- Az állatkertben természetesen csak karámban lovagoltunk. Először futószáron, aztán szabadon. Az igazi élmény azonban a tereplovaglás volt, amelyre Komáromban volt alkalmam. Minden nyáron két hónapot töltöttünk ott a nagymamánál. Édesapám egyik ottani barátjának voltak lovai, én Kormos hátán lovagoltam. Egész nyáron minden reggel hat órakor én már lovon ültem. A Monostori erőddel szemben remek terep volt, homokos domboldalakon lovagoltunk, ereszkedés közben néha olyan érzés volt, mintha egyenesen a Dunába mennénk…

- Amikor apuka a Ludovikán tanított, ott lovagolhattam. Tizenkilenc éves koromtól, a szülői tiltakozás ellenére, elmentem dolgozni. Munka után villamossal mentem az Üllői útra, a Ludovikára. Választhattam kedvemre, hogy a tüzér lovardába vagy a huszár lovardába menjek. Örültek, ha a lovakat hölgyek lovagolták, mert jobban eladhatók voltak, hiszen az úgynevezett dámalovak kezesebbek, szelídebbek. Ez persze nekem is nagyon jó lehetőség volt a rendszeres lovaglásra. Egyszer, átöltözés közben, éppen a csizmámmal voltam elfoglalva, amikor meghallottam apuka hangját. Az irodája mellett volt a tanterem, s éppen a ló szeméről magyarázott a hallgatóknak. Pontosan emlékszem, hogy azt mondta: „Vegyék tudomásul, uraim, hogy a ló nem Greta Garbo, s csak felül van szempillája, alul nincs!” Persze nagy nevetés volt a válasz, természetesen tetszett a hasonlat az akadémia ifjú hallgatóinak…

• BALOG LÁSZLÓ