„Mindig felmerül, hogy mért ingyen csináljuk ezt"

Napsütéses időben gurulunk be a csemői tanyára. A Gyöngyvirágos Tölgyes hatalmas, zöld területen fekszik: rajta Domina Imréék háza, néhány istálló és szerszámos kamra. Egész idáig földút vezet, az elhagyatott, kies részek után a porta pofás játszótérnek tűnik. Jobbra egy trambulin és játékok egész hada, balra izgága lovak és lehetetlenül kicsi marhák pihennek (mint később megtudjuk, a Dexter szarvasmarhafajtából valók, ezért olyan törpék).

Vendéglátóink - a Paci Doki Alapítvány két „főmunkatársa” Imre és felesége - rögtön hellyel kínálnak, de előbb a lelkünkre kötik, hogy hazamenetelkor juttassuk eszükbe: mindenképpen vigyünk a bejáratnál lévő, friss zöldségekből.

Tíz éve tartanak súlyosan értelmi fogyatékos, Down-szindrómás, autista gyerekeknek lovasterápiákat – mindezt az elejétől fogva teljesen ingyen.

Pénz? Na, az nincs

Imre elmeséli, hogy korábban egy kisboltjuk volt nem messze a tanyától, de azt végül átadták másnak: azóta, körülbelül 10 éve foglalkoznak alapítványi formában lovasterápiával. Egyszázalékos felajánlásokból (évenként eltérő összeg, 1,3-3,2 millió jött be ebből), önkéntes adományokból tartják fent magukat és állataikat, 2015-ben az erőforrás-minisztérium kétmillió forintja is segítette őket.

„A mai világban a pénz határoz meg mindent. Na, most: az nekünk nincsen. Az egyik fogorvos barátom nagyon jól tudja összefoglalni az én üzleti modellemet. Ő azt mondja: Imre, te úgy vagy hülye, ahogy vagy! Mindig felmerül, hogy miért ingyen csináljuk ezt, én meg mindig akkor vagyok gondban, amikor ezt el kell magyaráznom. Nehéz helyzetben lévő szülők járnak ide, gyakran kilátástalan a helyzetük. Irtózatosan sok pénzük megy el a szülőknek a gyerekeik fejlesztésére, és hát, nem mindegy, hogy fekszik le az ember. Vannak olyan kezdeményezések, hogy naponta csak egy mosolyt, egy-egy ölelést adjunk - nekünk az egész napunk ezzel telik, hát hogy ne aludnánk jól?” – kezdi Imre, miközben felesége házi süteménnyel kínál minket, s lassan elindul az egyik apró, kör alakú lovaspálya felé.

Fél négykor indul a terápia, érkezik is az első család: édesanya és beteg gyermeke a lovak felé veszi útját, míg az idősebb testvér rögtön a trambulin közepére pattan, és ugrálni kezd.

Mi a titok?

A házaspár által tartott terápiák, úgy tűnik, rendre beválnak, számottevő javulásról számolnak be azok a szülők, akik ide hozzák gyermekeiket. Imre szerint szó sincs varázslatról: módszereik megfigyeléseken és szakemberek tanácsain alapszanak.

„A lóval való kapcsolat, a speciális, háromdimenziós mozgás, a környezet serkenti az agyat, a koncentrációt, de közben nyugalmat ad, egy kis időre segít kikapcsolni a káros ingereket. Sokféle típusú betegséggel találkozunk, a súlyosabbak mellett természetesen jöhetnek a beszéd-, viselkedés-, mozgásproblémás gyerekek is” – mondja Imre, s közben sorra futnak be az autók a telekre.

A terápiának támogatója is akad bőven: az önkéntesek mellé néhány hónapja Libor Laura énekesnő is csatlakozott. Ő maga is tanyán nőtt fel: imádja a természetet, és azért dolgozik, hogy a Paci doki minél több emberhez eljuthasson.

Sem fejlesztés, sem iránymutatás

A kis pályán épp terápia zajlik, a ló hátán a 8 éves, súlyosan értelmi fogyatékos Bence üldögél és közben, a körben felállított apró oszlopokra aggasztott vödrökbe színes karikákat pakol. Édesanyja, Éva elmeséli, hogy a terhessége alatt semmi probléma nem volt, a kisfiú épp időben jött. Négy napos korában viszont bölcsőhalál érte, ebből adódóan idegrendszeri sérülés alakult ki nála.

„Óvodába, iskolába kellett volna járnia, de nem tudnak neki szegregált oktatást biztosítani. Egyszerűen nincs, aki fejlessze. A lakóhelyemtől 4-5 házzal arrébb található az intézet, de nem tudom elhordani, mert nincs gyógypedagógus. Ha van is, Bencét nem vállalják. Mondjuk, amit ők csinálnak, az megfizethetetlen, én tudom! De kilátástalan a helyzet, mert 24 órás felügyelet kell neki. Mivel egyedül vagyok vele, én lennék a legboldogabb, ha mondjuk reggel 8-tól délutánig foglalkozást kapna. De már annak is örülnék, ha lenne egy irány, amin elindulhatok: ha bárki azt mondaná, hogy na, anyuka, erre menjen, ez tudna segíteni, én bármilyen lehetőségre nyitott lennék. Ha kellene, minden nap felvinném Pestre” – mondja az alig ötven kilós, apró asszony.

Elmondja azt is, hogy kisfia néha agresszív, dühkitörései vannak, olyankor tör-zúz. „Múltkor (az én kérésemre) felülvizsgálaton esett át, a papírunkon le van írva, hogy milyen fejlesztéseket kellene kapnia” – folytatja, s közben az önkéntesek és Laura segítségével Bence felénk igyekszik. Eleinte óvatos, de közelebb érve már integet. Édesanyja az ölébe veszi, egy apró, fából kivágott lóval játszanak. „Magánúton elkezdtem hordani terápiás úszásra, kerestem neki gyógypedagógust, ezekért fizetek, illetve ide is hozom, hetente kétszer. Ez ingyen van. Három-négy éve kezdtünk ide járni, a ceglédi fejlesztőnk ajánlotta. Imréék látták Bence papírjait, és azt mondták, hogy a lovaglás nagyon komplex módon tud segíteni rajta.

Eleinte féltem tőle, de nagyon szereti és hasznos a számára. Sokkal nyugodtabb, nyitottabb. A terápia hatása még otthon is kitart, ilyenkor kicsit kisimul, aranyos, lehet vele dolgozni. Most is teljesen megdöbbentem: kezdés előtt nyugodtan ült a fűben, és várta a lovaglást. Nem gyakran fordul elő. Bence nem egyszerű eset, sajnos nem tud beszélni. De én így is megértem. Most próbálunk rámenni a szobatisztaságra is. Szerencsére ott járunk, hogy ha mondom neki, hogy megyünk pisilni, odajön a vécéhez. Évek óta pelenkázom. Havonta 300 darab pelenka kell neki, mivel most 8 éves és 45 kilós, az ő méretében 125 forint a pelenka darabja. Egy ideig fizettem is érte, mert senki nem szólt, hogy közgyógyellátás keretében ingyen járna neki” – mondja, mialatt aprócska fia időnként óvatosan átnyújtja nekem a cérnán lógó játékot. Néhány perc múlva, mikor visszaadom, Bence fülig érő mosollyal várja.

Éva férje külföldön dolgozik, de minden hétvégén visszautazik a családjához. „Ezt be kellett vállalni, hogy tudjuk a gyereket fejleszteni. Hét közben Éva egy-egy barát, vagy a szomszéd segítségét kéri. Zuhanyozni, enni is csak akkor tud, mikor a gyerekek végre elaludtak.

„Bence testvére egészséges, jó fej, jó tanuló, csak sajnos kevesebb figyelmet kap. Tizenegy éves, de nem akarom, hogy neki teher legyen Bence, nem kérem, hogy vigyázzon rá” – mondja, és egy pillanatra elmereng. „Olyan okos a nagyfiam!” – mosolyodik el hirtelen - az iskolában mindenkinek lehetett egy kívánsága. Az osztálytársak azt kívánták, hogy bárcsak 18 évesek lennének, vagy bárcsak lenne egy nagy sportautójuk. A fiamnak az volt, hogy a testvére meggyógyuljon. Akkora ötöst kapott! Az anyukák megsirattak a szülőin. Büszke vagyok rá. Múltkor odafordult hozzám, és azt kérdezte, hogy ’ugye anya, nagyon sokáig fogtok élni? Éljetek addig, mint a szomszéd bácsi (ő 95 éves), de ha mégsem élnétek,… ha nem lesztek, a Bence rám marad?’ .Mondtuk neki, hogy nem tudjuk. Rávágta, hogy „anya, nem baj, ha igen, én felnevelem! Én majd vigyázok rá!”

„Egy jófej főorvos azt mondta, lehet összefüggés a kettő között”

„Nem vagyok orvos, nőgyógyász, nem is állítom, hogy ez orvosi módszer lenne: ezek mind megfigyelések, melyek egymásra épültek a hosszú évek alatt – kezd mesélni Imre arról, hogy a lovasterápia akár a fogamzást is elősegítheti. „A kezdet a véletlen műve volt. Nyolc éve voltunk együtt a feleségemmel, amikor sikertelen próbálkozások sora után egyszer elmaradt egy délutáni foglalkozásunk. A nejemnek kedve volt felülni a lóra, és órákig köröztünk, lépésről lépésre haladtunk. Napra pontosan stimmelt a gyermekünk. Persze először kételkedtem, de később egy jófej főorvos azt mondta, lehet összefüggés a kettő között.

Amellett, hogy maga a ló is hatással van a pszichére, a mozgás oldja a simaizmokat, a petefészkek és az altest vérellátottsága sokkal magasabb. És persze jókat beszélgetünk közben: akkor már felmerülnek azok a témák is, amelyekről érdemes beszélni a változáshoz.”

Nyilván nem bizonyítható tudományosan, orvosilag, de Imre szerint húsz gyerek született a terápia segítségével.

Járástanító gép - ingyen

Imre a tanyán sétálgatva azt is elmeséli, hogy vannak olyan próbálkozások, mikor hoznak a szülők orvosi igazolást arról, hogy problémás a gyerek. „Nem kell 2-3 óra, hogy rájöjjünk, hogy tulajdonképpen csak nem akar fizetni a lovaglásért. Mi nem az az intézmény vagyunk, ami gyerekeket lovagoltat, ez nem erről szól” – mondja, és újabb autó érkezik, amiből édesanya és beteg gyermeke szállnak ki. A kislány nehézkesen, de magabiztosan sétál a terápia helyszíne felé, Imre oda is kiált, „hova, hova ez a nagy lendület?”.

A kicsi néhány éve járt először Paci dokinál terápián, akkor még ölben hozták. Cri du chat-, azaz Macskanyávogás–szindrómában szenved, mely során a beteg mozgás- és értelmi fejlődése megkésett. Most büszkén sétál, nagyon várja a lovaglást.

Domina néhány éve kifejlesztett egy járástanító készüléket is: sokat gondolkodott rajta, hogyan lehetne még tovább fejleszteni azokat a készségeket, amelyeket a gyerekek a lovon ülve már elsajátítottak. A gépet Imre nem szabadalmaztatta, majd adta el jó pénzért: a tervrajzokat egész egyszerűen feltette az internetre, hogy mindenki számára könnyen elérhető legyen.

Lehet kételkedni a házaspár által működtetett terápia hasznosságában, de nem érdemes. Bárki eljöhet Csemőre, hogy a saját szemével győződjön meg arról, mit jelent a szülőknek boldognak látni súlyosan beteg gyereküket. Mikor búcsúzunk, Imre hozzáfűzi, ő igazából annak örülne, ha 30-40 kilométerenként lenne egy ilyen hely. „Mindenben segítenék, ha valaki kedvet kapna ehhez.”

• Szerző: Czeglédi Fanni
• Forrás: hvg.hu