Kovácsműhely a vízparton

2018.09.01 20:00
A SZAMOSHÁTON van egy aprócska falu, Géberjén, ahol azt mondják: lovak nélkül lehet élni, de minek. Ezt vallja Varga Ferenc is, akinek a szakmunkás-bizonyítvány kézhezvétele után első dolga volt venni egyet. S ahol ló van, ott patkolókovács is kell.
A SZAMOSHÁTON van egy aprócska falu, Géberjén, ahol azt mondják: lovak nélkül lehet élni, de minek. Ezt vallja Varga Ferenc is, akinek a szakmunkás-bizonyítvány kézhezvétele után első dolga volt venni egyet. S ahol ló van, ott patkolókovács is kell >>>
Vissza
Tizennyolc éves volt, három hónapig kuporgatta az árát. Sok hasznát nem vette, mert a szekeret az istennek sem akarta húzni, de azért nagyon megszerette. Mert ha a szekeret nem is húzta, kiválóan ekekapázott, az pedig nagy segítséget jelentett az akkori földművelőknek. 1985-öt írtuk, amikor még javában működtek a termelőszövetkezetek, s a háztáji is virágzott.
Varga Ferenc (a képeken családjával látható)  a lovak és az üllők, kalapácsok között érzi jól magát.
 
Mindezekről Tunyogmatolcson, még közelebbről Tunyogon beszélgetünk egy széles portán, ahol mindenféle ódon mezőgazdasági eszközök, gépek sorakoznak. Lőcsös szekér, kasza, stráf, hintó, permetező, rendsodró – közös vonásuk, hogy mind lóvontatású! Erre külön is felhívja a figyelmünket Varga Ferenc, aki Géberjénből nősült e portára, amely kiválóan alkalmas a gazdálkodásra, állattartásra.
Ló is van persze. Rigó barna pej, de nyári feketének is mondják, és tíz esztendeje, egyéves korában került a portára.
– A kisebbik fiam, Balázs akkor volt tízéves, kezdetektől ő a legjobb barátja – simogatja meg az idegeneket kíváncsian méregető ló hátát. – Néha egy kis munkára is befogjuk, de jobbára csak parádézunk vele, meg Balázs fiam lovagolja be a hátán a határt.
Hogy honnan ered a Vargák, s egyáltalán a géberjéniek lószeretete, azt senki sem tudja, de azt igen, hogy a falu már a két világháború közt is Szatmár egyik lovasközpontja volt. Varga Ferenc még azt is tudja, hogy a géberjéni birtokos, Jékey László vezetésével 1929 nyarán a trianoni országcsonkítás ellen tiltakozva tucatnyi szatmári fiatal lovagolt fel Budára, ahol a kormányzó, Horthy Miklós díszebéden fogadta őket. A tíznapos túra résztvevői közül sajnos már senki sem él, de a hírük igen, a főállásban útépítőként dolgozó Varga Ferenc kovácsműhelyében ma is gyakori téma az a csaknem százéves lovas kaland.
– A ló viszont sajnos ma már itt is kevés – nyitja ki előttünk a kovácsműhely ajtaját –, kovács pedig egyáltalán nincsen. Én is kényszerből tanultam ki a fogásokat, mert elmentek az öreg mesterek, újak meg nem akartak jönni. Pedig milyen híres mesterek éltek itt egykor: Rubi Elemér Géberjénben, Koncz Lajos Győrtelken…! Lajos bátyánk egyenesen gyógypatkoló kovács volt, a második világháborúban is szolgált. Szerettem, tiszteltem az öreget, cserébe rám hagyta féltett kincsét, a dr. Horváth Mihály lovas főállatorvos szerkesztette híres könyvet, minden honvédkovács alapkötetét, a Patkolástant. Ma is igaz minden sora. Én is naponta forgatom.
A kovácsmesterség szeretete egyidős nála a ló iránti rajongással. Otthon, Géberjénben az akkori téesz lóistállója száz méterre volt tőlük, már gyermekként majd' minden szabad idejét a lovak meg a zenélő üllők, kalapácsok között töltötte. És hamarosan áttelepíti Tunyogról a műhelyt. A Holt-Szamos közelében már korábban megvett egy kis házat, az évek során kibővítette, s ide hozza át a szerszámokat.
– Szinte minden szabad pénzemet erre áldoztam – vezet körbe a géberjéni portán. – Szerencsére ma már mindkét fiam jó állásban van, rendesen keresnek, de korábban bizony a fogunkhoz kellett verni a garast, hogy fejleszteni tudjam a műhelyt, s építkezhessek. Maszekolni is kellett persze, de szívesen tettem, pláne, mikor nagy nézőközönség előtt kovácsolhattam. Mint például a pesti ügetőn, ahol jó tíz éve már, hogy minden szilveszter napján ütöm a vasat. Amolyan kovácsbemutatót tartok, patkókat készítek. Itt, Géberjénben is valami hasonlóra készülök, a turistáknak is be akarom mutatni ennek a szép mesterségnek a titkait.