A nemzet színésze a színpadon, a filmvásznon, a televíziós kamerák előtt és az istállóban, a lovak között is főszereplő volt. Több alkalommal beszélgettünk vele lovas szenvedélyéről, a négylábúak iránti szerelméről. Ha összefutottunk valamely istálló közeli rendezvényen, egy-egy lovas farmon, nem lehetett semmi másról faggatni, hiszen minduntalan a lovak kerültek a beszélgetés középpontjába. Ha éppen ősi múltunk felé fordult a beszélgetés, akkor is azonnal megtalálta az utat:
- A Honfoglalással kapcsolatban eszembe jut a ló - mondta és már témánál is voltunk. - Soroljuk a vezérek nevét, de vajon mi lett volna, ha nem elég jók a lovaik és nincsenek velük a kitűnő patkoló kovácsok?! Meddig jutottak volna elődeink nélkülük? Nem lettek volna képesek átkelni a magasba szökő hegyeken, s végül a Kárpátok meredek szikláin. De átjöttek és megérkeztek. A lovak biztosan megérezték, hogy hazaértek: sehol egy szikla, csupa zöld pázsit, tiszta folyók, iható víz... Hát persze, hogy szívesen maradtak. A Honfoglalást a lovaink csinálták! Becsüljük meg őket, hiszen még itt vannak velünk…
De ha távolabbra kalandozva, mondjuk a nőkre, a szerelemre terelődött a szó, akkor is hamarosan megvolt a csatlakozás és visszasodródtunk a kedvenc témához:
- Mióta férfiak vagyunk, két "embert" tudunk szeretni: a kedvesünket és a lovunkat. A kedvesünk elé odaállunk egy szál piros rózsa mögé bújva, feszengünk, hogy elfogadja-e és azt mondjuk: szeretlek. A lovunkhoz odaállunk egy szem cukorral és simogatással, s tudja, hogy szeretjük. Ezek a mi nagy szerelmeink...
A közelmúltból és csaknem két évtizedes távlatból egyaránt szeretettel és érzelmekkel gazdagon fűszerezve beszél a színpad királya a lovakról. Lovairól.
A nyolcvanas évek második felében végleg összeköltözött a lovakkal. Húsz ló állt a Pilisborosjenő határában lévő udvarház istállójában.
- Doboka a kedvencem, a legjobb barátom. Kaszkadőr volt, mindent tudott. Összeszoktunk, mindent meg lehet beszélni vele. Azt is, hogy mikor merre menjünk. Igazi egyéniség. Az állat mindig annyit tud, amennyit a gazdája beleálmodik. Szép játék ez. A ló nem eszköz, nem tárgy. Aludhat rosszul, lehet vacak napja, előfordulhat, hogy fáradt vagy fáj a hasa. Olykor összeveszünk, mindketten megsértődünk, ferde szemmel nézünk egymásra. Ez a szerelem! Türelem, tapintat, megértés kérdése ez a kapcsolat…
A művész úr tapasztalt lovas volt, de óvatos, mindig betartotta a játékszabályokat. Többször elmondta: nem szeret virtuskodni.
- Egyedül tilos kilovagolni. Nem okos dolog, könnyelműség, kérkedés. Egy visszacsapódó ágtól, egy felröppenő madár zajától, egy reccsenő fatörzstől is megriadhat az állat. És kitör, leveti lovasát. Lábad töröd és egyedül mit kezdesz az erdőben? Fene tudja, mikor találnak rátok. A lovaglás társasjáték. És szenvedély. S mitől válik azzá? Ki mondom: az uralkodás az oka. Kézben tartani, irányítani egy hatmázsás akaratot, az fantasztikus érzés. Úrrá lenni, befolyásolni. Irányítani, egyszer kényszeríteni, máskor okosan engedni. Minden elmondani csizmaszárral, comberővel, derékmozdulattal. Úgy, hogy megértse. Mert megérti. Pontosan tudja, mit és hogyan szoktunk csinálni, merre járunk. Itt egy meredek, nem megyünk le rajta. Vagy most játszunk egyet és lemegyünk. Ha mindkettőnknek kedve szottyant rá. Kivételesen. A vakmerőség nem lehet napi program. A gyakori a tűnődő poroszkálás. A ló is enged olykor és én is. Idegállapotunktól függően. Ismerjük egymást, nem tévedhetünk…
A lovak nem osztják be az ember idejét. A lovak barátsága önző: nem érik be kevéssel, egész embert akarnak. Dönteni kell, mit választ az ember. Nem könnyű, ha az egyik oldalon ott áll Bánk bán, Galilei, Othelló vagy a hegedűs a háztetőn. Másfél évtizede Bessenyei Ferenc már döntött.
- A nap huszonnégy órájából huszonnégyet kell a lovakkal törődni. Olyanok, mint a gyerekek, csak éppen nem beszélnek. Legalábbis szavakkal nem. Ki kell találni, mit szeretnének, milyen a közérzetük, mi fáj. Aztán etetni, tisztogatni, járatni, szeretgetni kell őket. Rámegy erre minden idő. És nekem most már van időm. Kiűztem magam a civilizációból. Különben is, Oszkár, aki már tenyészversenyt is nyert, meg a többi, a telivér csikók, izgalmasabb társaság számomra, mint néhány nagyszájú színházi ember… Ez nem azt jelenti, hogy a lóimádat nálam újkeletű dolog volna. Az már a kezdetektől kísér. Hódmezővásárhelyen születtem, egész gyerekkoromat állatok között töltöttem. Nekem még szerencsém volt, ha egy négylábút látok, nem kiáltok ortopéd orvosért. A mai gyerek akkor lát élő tüzet, amikor az apja rágyújt egy cigarettára... Nézem, amikor a srácok összeverődnek a karámok mellett. Kikerekedett szemmel néznek: nem hiszik, hogy létezik ekkora állat…
Persze kár tagadni: évtizedeken át Bessenyeinek is csak a városi aszfalt jutott. A színházak világa, a színpad. Végezte a dolgát, színésznek kellett lennie. Jött a film, a tévé, s nehéz lelépni a futószalagról…
- Ha vonakodik az ember megsértődnek, megutálnak, eltemetnek. Nem törik ugyan egyetlen porcikád sem, mint ha leesel a nyeregből, csak a lelked. De az sokkal lassabban gyógyul – mondta, ha a munkáról, a karrierről esett szó, ám a sóhajtásnyi összefoglaló nyomában ismét csak a lovaké a főszerep. – Tízéves koromban kezdtem lovagolni. Később a Tettersalban megtanítottak a finomabb fogásokra is. Kár, hogy a színházi pályámon nem akadt olyan mesterem, mint Erdősék, Tóthék. Ők mindent tudtak, látták, kit lehet a lovak közé engedni. Ez tiszta, nyílt világ, egyértelmű szabályokkal. Aki rángatja a szárat, pattogtatja az ostort, nem biztos, hogy nagy ember. S ha bukik, általában a lovat kell jobban sajnálni… Egyébként már veszítettem el lovat. Pocsék dolog. Szerencsére nem én ültem rajta. Jöttünk a terepről befelé és állva meghalt. Pedig nem is volt olyan idős. Megállt a szíve. Összerogyott, többet meg se mozdult. Nehezen tettem magam túl rajta…
Ez a kép még a kiköltözés előtti időből származik, amikor még csak Kócos, azaz Doboka és Számum voltak a lovaik
A ló és lovas megmérettetése a sport. Több lovát versenyeztette a lószerető színművész, de ő maga Dobokával távol maradt a lovaspályától.
- Egy alappályán szépen végig tudnék menni Dobokával, de nem teszem. De ő nem is biztos, hogy hajlandó lenne ilyen gyerekségre. Megfontolt, bölcs jószág. Nem ugrál, sokat tud az életről. Úgy élte meg a tíz évet, hogy egyetlen percig sem volt betegállományban. Pedig profi filmesként jó néhány kunsztot meg kellett csinálnia. Most már egy kicsit szuszog a nagyobb kaptatón, de azért mi ketten, remélem még sokszor bejárjuk itt a határt. Nem megyünk messzire, egy-két óra járásra. Elég az már nekünk. Két öreg haver. Mi már mindent tudunk egymásról. Pedig micsoda távolság van ló és ember között! Ha a ló, szegény tudná, mennyivel erősebb az embernél, majd hülye volna engedelmeskedni. De hát nem tudja. Vagy inkább elhiszi nekünk, hogy mi vagyunk az erősebbek… A ló csportállat. Sohasem támad. Borzasztóan szereti, ha irányítják, ha megmondják neki, mit kell csinálni. Meg is teszik szépen. Persze némelyik ellenszegül. Nem indul el az istennek se. Nem fogadja el a segítséget, mint a legyet hessegeti el a tomporát paskoló kezet. Nem ismeri el a vezetést. Valamikor megérezte a bizonytalanságot, a határozatlanságot, néhányszor lábtörő köves útra, járhatatlan meredélyre vitték. Csalódott, elfogyott a bizalma. Vannak lovak, amelyek ha meglátják a nyerget, már rúgnak, harapnak, menekülnek. Ezekkel mindent újra kell kezdeni… A lovat sem betörni, sem megtörni nem szabad. Volt a kezem alatt kezdő ló. Olyan, amelyik még nem hitte el becsületszóra, hogy a barátja vagyok. Aztán játszottunk együtt, megkedveltük egymást, s attól kezdve ő volt a futószár egyik végén, én a másikon. A terepen is megbeszéltük, mikor lépegetünk, mikor ügetünk és mikor lódulunk vágtába. Ostor sem kellett hozzá, csak határozottság. A büntetésnek semmi értelme, úgysem tudja, miért kapja. Hiba a bosszú, a megtorlás, a fenyítés. Lehet egyet csapni az ostorral, de mindig csak ösztönzési célzattal. A feladat előtt. Most kell ugratni! Most jön az árok! Figyelmeztetni kell arra, hogy ezt muszáj. Nem lehet megbeszélni, vitatkozni rajta. Ha nem ugorjuk át az akadályt, orra bukunk.
Sokat tudott a lovakról. Ezt büszkén vallotta, de beismerte, nem tud mindent. Minden ló egy-egy titok, és egyéniség, mondogatta. A tenyésztésről is szívesen beszélt, markáns véleménye volt az öröklődésről.
- Láttam már hercegi sarjat, kecske volt. Szabácsi Pista, az öttusázók egykori edzője mondta: ide figyelj, öregem, Beethovenék is öten voltak testvérek, és csak egy tudott zongorázni. A lovaknál azért végig lehet vezetni az öröklődést. Számít a genetika, öröklődnek a tulajdonságok. Csak nem biztos, hogy az elképzelések szerint. Nincsenek sémák…
- Forrás: Lovas kalendárium 2008
