Őszinte vallomás: a szépség és a lovak

A szép vörös hajú lány talán éppen fotómodell karrierjének csúcsán járt, amikor 1989-ben, a Nyuszifül című rövid életű magazinban lenge ruhás fotósorozat jelent meg róla, egy hosszú és őszinte önvallomás kíséretében. Ebből a sajátos monológból idézünk egy olyan részletet, amely olvasóink számára is érdekes és szívmelengető olvasmány lehet. A hölgy neve Iványi Katalin, 1973-ban született, a Kos jegyében.

- Nagyon sok képet készítettem itt kinn a téren. Azt a bácsit ismerem is, aki sakkozik a kőasztalnál, én is több fotót készítettem már róla. Fotóiskolába járok és ki szoktam jönni ide házi feladatot készíteni. Nagyon érdekesek ezek az emberek, akik egész nap itt ülnek, traccsolnak, kártyáznak, itt élik az életüket, amíg leesik a hó.

- Pedig az embereket nem is szeretem igazán. Ha tehetném, csak lovakat fotóznék egész nap. Imádom az állatokat, a lovakért pedig megbolondulok. Hétéves koromban már tudtam lovagolni, s rendszeresen csináltam is, egészen tavalyig. Elsősorban nyáron van rá módom.

- Ja, és rajzolni is szeretek. Gyerekként is mindig csak lovakat rajzoltam. El vannak rakva a gyerekkori rajzaim, egytől egyig lovakat ábrázolnak. Gyerekként úgy képzeltem el az életemet, hogy rajziskolába fogok járni és utána elmegyek dolgozni a Pannónia Filmstúdióba, abba az iskolába jelentkeztem rajz szakra, de a fotós szakra vettek fel. Nagyon el voltam keseredve, most látom csak, hogy ettől még lehet belőlem rajzoló. Igaz, a fotózást is megkedveltem, de mégsem olyan, mint a rajzolás.

- Állítólag nagyon jól rajzolok, a barátaim is szoktak kérni a képeimből. Lovakat már szinte tökéletesen tudok rajzolni, pedig lovat a legnehezebb, úgy, hogy minden stimmeljen rajta, az arányokat rettenetesen el lehet rontani. Anyu is grafikus, bevisz néha a munkahelyére, s ez megbabonáz engem. Nagyon érdekel, valami furcsa hangulata van ennek a szakmának. Ha bevisz magával az anyu, elájulok. Volt, hogy jöttek velem a barátnőim is, de nekik semmit nem jelentett az egész, lézengtek, nem is érezték jól magukat, ebből gondolom, hogy valami titkos kapocs fűz engem a rajzoláshoz. A vonalas rajzokat szeretem inkább, állítólag érzékem van a karikatúrákhoz is, már most is olyan rajzokat készítek, amelyeken kiugranak a jellemző vonások, kissé eltúlozva, gondolom, hogy ez a karikatúra lényege. Vannak olyan ismerőseink, akik festők és rajzolók, ők állítják, hogy én tényleg erre való vagyok, mert nemcsak jól tudok már most is rajzolni, hanem nagy szeretettel és lelkesedéssel csinálom, s ez feltétlenül kell hozzá, hogy az ember jó rajzoló legyen.

- Minden érdekel, minden, ami izgalmas, táncolni, dzsessz-balettozni is jártam, szerettem is csinálni, s ének tagozatos iskolába jártam, énekelni is szeretek, s nagyon szeretem a zenét. Ha zenét hallok, akkor erőt vesz rajtam, hogy rajzolni kell hozzá valamit, legtöbbször persze ilyenkor is lovakat rajzolok, s ez fordítva is igaz: hogyha rajzolok, akkor zene is van a fülemben, ez a kettő nálam teljesen összefügg. Természetesen a popzenét is szeretem, de a Carmina Burana a nagy kedvencem, arra a zenére viszont tényleg csak lovakat tudok rajzolni, nagyon sokszor hallottam már ezt a muzsikát és rengeteg lovat rajzoltam rá, eltettem, meg is tudom mutatni.

- Kitől örököltem ezeket a képességeket? Anyutól a rajzolást, teljesen úgy rajzolok, mint ő, bár állítólag a papám is jól rajzolt, én már nem is emlékszem rá ezerkilencszáznyolcvanöt óta nem láttam. A zene szeretetét viszont biztosan tőle örököltem, az egyik együttesben zenélt. Azt viszont nem tudom, hogy a lovak szeretete kitől maradt rám.

- Anyu testvére az Alföldön él, éveken át minden nyáron ott voltunk náluk; előfordult, hogy egy-két hónapot is lent töltöttem, s egész nap kint csatangoltam a természetben, pompásan éreztem magam, ott szerettem meg igazán az állatokat. Pesten a belvárosban élünk, itt nincs módunk különösebben állatokat tartani, legalábbis nagyokat. Amikor az Alföldön voltam nyaranta, már korán reggel kimentem a lovak közé, leültem a fűbe és néztem őket, figyeltem a mozgásukat, az arányaikat, megtanultam megkülönböztetni a fajtákat. Csodálatosan harmonikus a mozgásuk, imádom a testüket. A ló nem egy olyan nagyon okos állat, de valami fantasztikusan szép, nem tudom, hogy miért van ez, de mindennél jobban tetszenek nekem, minden embernél és minden állatnál jobban tetszenek a lovak...

- Miért nem szeretem az embereket? Nem tudom megmagyarázni, s nem is tudatosult bennem igazán, hogy nem szeretem őket, inkább mások mondják rám, anyámtól is ezt hallom; állandóan szól, hogy változtassak a stílusomon, mert undok vagyok az emberekkel. Ilyeneket hallok az anyámtól, de végül is ő ismer a legjobban. A mamám persze tudja, hogy lómániás vagyok, nagyon sokat beszéltünk erről, nemcsak vele, hanem az általános iskolában a tanáraimmal és pszichológussal is, mindenkivel beszéltünk erről, mégsem múlt el.

- Furcsa, hogy itt a belváros közepén nőttem fel, s mégis kitört rajtam a lóimádat, még kisebb koromban zsoké akartam lenni, de amikor el kezdtem nőni, lemondhattam erről a tervemről, mert a zsokék mind picik. Amikor két éve pszichológusnál voltam és beszéltünk erről a lómániáról, viccből azt mondta, hogy az előző életemben biztosan ló voltam. Mert velük is álmodom, ha lehet, mindenkivel erről beszélek, s mondtam már, hogy minden tiszta papírra lovakat rajzolok, tele van velük a lakás.

• Rajz és fotók: Iványi Katalin